Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

2011.06.27

A most hatalma a gyakorlatban -részlet-

 

HARMADIK FEJEZET

BELÉPÉS A MOSTBA

 

Az időtlen dimenzió másfajta tudást tesz lehetővé, olyat, amely nem „öli" meg a minden lényben és minden dolog­ban élő lelket. Olyan tudást, amely nem rombolja le az élet szentségét és misztériumát, hanem mély szeretetet és tiszteletet hordoz minden iránt, ami van. Olyan tudást, amelyről az elmének halvány fogalma sincs!

Törd meg a jelen pillanat megtagadását és a jelen pillanatnak való ellenállást eredményező, régi sémát! Tedd szokásoddá, hogy elvonod figyelmedet a múltról és a jövőről, amikor csak nincs rájuk szükséged! Lépj ki az idő dimenziójából, amikor csak minden­napjaid ezt lehetővé teszik.

 

Ha nehéznek találod, hogy direkt módon lépj be a mostba, akkor kezdd azzal, hogy megfigyeled elméd szokásos hajlamát, ahogy igyekszik elszökni a most­ból. Azt tapasztalod majd, hogy a jövőt általában jobbnak vagy rosszabbnak képzeled el, mint a jelent. Ha az elképzelt jövő jobb, mint a jelen, akkor az re­ményt és a várakozás kellemes érzését nyújtja. Ha rosszabb, akkor szorongást kelt. Mindkettő illúzió.

Az önmegfigyelésen keresztül automatikusan egyre több jelenlét lép be az életedbe. Amint észreveszed, hogy nem vagy jelen, máris jelen vagy. Valahány­szor képes vagy megfigyelni az elmédet, már ki is léptél annak csapdájából. Ezzel egy új tényező jelent meg a színen, egy olyan faktor, amely már nem az elméhez tartozik: a tanúként őrködő jelenlét.

Elméd - gondolataid, érzelmeid és a különféle helyzetekre adott reakcióid - őreként légy jelen! Leg­alább akkora érdeklődéssel figyeld reakcióidat, mint a helyzetet vagy a személyt, amely, illetve aki reagá­lásra késztet!

Azt is figyeld meg, hogy milyen gyakran terelődik figyelmed a múlt vagy a jövő felé! Ne értékeld és ne elemezd azt, amit megfigyelsz! Ne csinálj belőlük sze­mélyes problémát! A megfigyelt dolgok bármelyikénél erőteljesebb valamit fogsz így érezni: magát az elméd tartalma mögötti, nyugodt, megfigyelő Jelenlétet, a csöndes figyelőt.

 

Ha az adott helyzet erős érzelmi töltésű reakciót vált ki belőled, akkor különösen intenzív Jelenlétre van szükséged: amikor pl. énképedet fenyegeti valami; amikor félel­met kiváltó kihívással kell szembenézned; amikor „a dol­gok rosszra fordulnak"; vagy amikor egy múltbeli, érzelmi gátlás kerül a felszínre. Ezekben az esetekben hajlamos vagy „tudattalanná" válni. A reakció vagy érzelem elural­kodik rajtad, azzá „válsz". Teljesen a hatása alá kerülsz, az szabja meg minden tettedet. Magyarázkodsz, hibáz­tatsz, támadsz, védekezel... Csakhogy ez nem te vagy, ezt nem te teszed, hanem a reaktív minta, a szokásos túlélési üzemmódjában működő elméd!

Az elmével való azonosulás egyre több energiát juttat az elmének; az elme megfigyelése viszont energiát von el tőle. Az elmével való azonosulás több időt teremt; az elme megfigyelése az időtlenség dimenzióját nyitja meg. Amint megérzed, hogy mit jelent jelen lenni, attól kezdve sokkal könnyebbé válik egyszerűen úgy dönteni, hogy kilépsz az idő dimenziójából, amikor gyakorlati okok miatt éppen nincs szükséged az időre, és mélyebben merülsz a mostba.

 

Ez nem csökkenti a képességedet, hogy használd az időt - a múltat vagy a jövőt -, amikor a gyakorlati életben ép­pen erre van szükséged. Elmehasználó képességedet sem gyöngíti. Történetesen még erősíti is! Amikor használod az elmédet, az élesebben és fókuszáltabban fog működni!

A megvilágosodott ember figyelmének középpontjában mindig a most áll, de periferikusan azért tudatában van az időnek. Más szóval: továbbra is használja az óraidőt, de már megszabadult a pszichológiai időtől.

 

A PSZICHOLÓGIAI IDŐ ELENGEDÉSE

 

Tanuld meg az időt az életed gyakorlati vonatkozásaiban használni - ezt az időt „óraidőnek" is nevezhetjük - ám azonnal térj vissza a jelen tudatosságához, amint a szó­ban forgó, gyakorlati ügyeket elintézted! Ily módon nem épül föl benned a „pszichológiai idő", amely a múlttal va­ló azonosulás és a jövőbe irányuló, folyamatos, kénysze­res kivetítés.

Ha célt tűzöl magad elé, és annak eléréséért cselekszel, akkor az óraidőt használod. Tudatában vagy annak, hogy hová akarsz eljutni, de a jelen pillanatban megtett lépé­sedre irányítod teljes figyelmedet, azt tiszteled meg. Ha utána viszont túlságosan a célra fókuszálsz, talán azért, mert boldogságra, beteljesedésre vagy a majd akkor átél­hető, teljesebb éhérzetre vágysz, akkor már nem tiszteled a mostot. Akkor az már a jövőbe vezető, belső érték nél­küli, egyszerű lépcsőfokká degradálódik. Így pedig az óra­idő pszichológiai idővé válik. Életutad többé már nem ka­land, csak egy kényszeres Igény, hogy megérkezz, hogy teljesíts, hogy „megcsináld". Már nem veszed észre az utat szegélyező virágok szépségét és illatát, ahogy a kö­rülötted kibomló, lüktető élet szépségét és csodáját sem, amit pedig átélhetsz, ha a mostban vagy jelen.

Igyekszel-e mindig máshová jutni, mint ahol éppen vagy? Cselekedeteid zöme csupán egy végcél elérésének eszköze? A beteljesülés mindig „már csak egy karnyúj­tásnyira" van-e, illetve olyan, múló pillanatokra korláto­zódik-e, mint a szex, az evés, az ivás, a kábítószerezés, az ilyen-olyan, felvillanyozó izgalmak? Folyton arra össz­pontosítasz-e, hogy valakivé válj, hogy valamit elérj, va­lamit megvalósíts, illetve egymást váltogatva kergetsz új izgalmakat és örömöket? Azt hiszed-e, hogy ha több dolgot szerzel meg, akkor majd jól érzed magad, akkor majd elégedettebb és lelkileg teljes leszel? Vársz-e egy férfira vagy nőre, hogy értelmet adjon az életednek?

 

A tudatosság megszokott elmével azonosult vagy meg­világosulatlan - állapotában a mostban rejlő erőt és vég­telen alkotóképességet teljesen elhomályosítja a pszicholó­giai idő. Életed ennek következtében elveszíti vibrálását, frissességét, a csoda iránti érzékenységét. A régi gondolat-, érzelem-, reakció- és vágymintákat vég nélkül ismétlődő színdarabokban adod elő. Azt az elmédben található for­gatókönyvet viszed színre, amely valamiféle identitást ad ugyan neked, ám eltorzítja vagy elfedi a most valóságát. Az elme aztán egy rögeszmét teremt, amelyben a nem ki­elégítő jelennel szemben a jövőt csillantja meg kiútként. Amit jövőként észlelsz, az jelenlegi tudatállapotod szer­ves része. Ha elméd a múlt valamely nehéz terhét hordoz­za, akkor ugyanabból fogsz többet megtapasztalni. A múlt a jelen hiányán keresztül állandósítja önmagát. A jövőt valójában tudatod pillanatnyi minősége alakítja, s azt természetesen kizárólag mostként élheted meg.

Ha a jövőt a tudatod jelenlegi minősége határozza meg, akkor vajon mi határozza meg tudatod minőségét? Jelenléted mértéke. Az egyetlen hely tehát, ahol valódi átalakulás jöhet létre, és ahol a múlt föloldódhat, az a most, a jelen.

Talán nehezedre esik fölismerni, hogy szenvedésed és problémáid oka valójában az idő. Azt hiszed, hogy azo­kat életed ilyen-olyan helyzetei okozzák. Hagyományos szemszögből nézve igazad van. Amíg azonban nem néz­tél szembe elméd alapvető, problémakeltő működési hi­bájával - a múlthoz és a jövőhöz való ragaszkodásával és a jelen letagadásával -, addig problémáid valójában csak formájukat változtatják, azok tetszés szerint kicse­rélhetők más gondokkal.

Ha csodálatos módon, hirtelen minden problémád, illetve szenvedéseidnek és boldogtalanságodnak minden, általad észlelt oka megszűnne, de te nem válnál jelenlévőbbé, tudatosabbá, akkor hamarosan az eddigiekhez hasonló probléma-, illetve szenvedéscsokorral a kezedben talál­nád magadat... Az árnyékod elől nem futhatsz el! Végső soron csak egyetlen probléma létezik: maga az időhöz kötött elme.

Az időben nem létezik megváltás. Nem lehetsz szabad a jövőben.

A szabadság kulcsa a jelenlét, tehát csakis most lehetsz szabad.

 

AZ ÉLET MEGTALÁLÁSA AZ ÉLETHELYZET MÖGÖTT

 

Amire azzal a szóval utalsz, hogy az életem, azt ponto­sabban fogalmazva élethelyzetemnek kellene inkább ne­vezned. Ez a pszichológiai Idő: a múlt és a jövő. Bizonyos dolgok a múltban nem úgy alakultak, ahogyan szeretted volna. Még mindig ellenállsz annak, ami a múltban történt, és annak is, ami éppen most történik. A remény éltet, de a remény a jövőre irányítja a figyelmedet. Ez a folyama­tosan a jövőre irányuló figyelmed állandósítja a most meg­tagadását és ezzel együtt a boldogtalanságodat is!

Felejtsd el egy időre az élethelyzetedet, és figyelj az életedre!

Az élethelyzeted az időben létezik. Az életed most van.

Az élethelyzeted elmeügy. Az életed valóság.

Találd meg a „szűk kaput, amely az életbe vezet"! A neve: most. Szűkítsd le életedet erre a pillanatra! Az élethelyzeted talán valóban tele van problémákkal - mint a legtöbb élethelyzet - de figyeld meg, vajon van-e valami problémád ebben a pillanatban! Nem holnap vagy tíz perc múlva, hanem most.

 

Van-e problémád most?

Amikor problémáktól zsong a fejed, olyankor már nem jut benned tér semmi egyéb, új tényező számára, nem ma­rad hely a megoldásnak. Ezért amikor csak teheted, csi­nálj helyet, teremts némi teret, hogy az élethelyzeted mö­gött rálelhess az életre!

Használd ki maximálisan valamennyi érzékszerve­det! Légy ott, ahol vagy! Nézz körül! Csak nézz, és ne értelmezd a látottakat! Lásd a fényt, a formákat, a színeket, az anyagokat! Ébredj minden egyes dolog csöndes jelenlétének a tudatára! Ébredj a tárgyak lé­tezését lehetővé tevő tér tudatára!

Figyelj a hangokra, vélemény és értékelés nélkül! Figyelj a hangok mögötti csöndre!

Érints meg valamit - bármit - s érezd és nyugtázd annak Létét!

Figyeld meg lélegzésed ritmusát! Érezd, ahogy a levegő ki- és beáramlik, érezd testedben az életener­giát! Hagyd, hogy minden létezzen, kinn és benn is! Fogadd el minden dolog „valóságát"! Lépj be a most mélyére!

Így magad mögött hagyod a mentális elvonatkoztatás, az idő eltompító világát. Kisiklasz az őrült elme karmai közül, amely elszívja életenergiádat, s amely lassan meg mérgezi és elpusztítja a Földet. Az idő álmából a jelenbe ébredsz.

 

MINDEN PROBLÉMA AZ ELME ILLÚZIÓJA

 

Összpontosítsd figyelmedet a mostra, és mondd meg nekem, mi a problémád ebben a pillanatban!

Nem kapok választ, mert nem lehet problémád, ha figyel­med teljes mértékben a mostban van. Helyzeted, amellyel foglalkoznod kell, vagy amelyet el kell fogadnod? Nos igen, az lehet. De miért kreálj abból problémát? Miért csi­nálj bármiből is gondot?

Az elme — tudattalanul — imádja a problémákat, mert azok valamiféle identitást adnak neked. Ez egyszerre szok­ványos és abnormális. A „probléma" azt jelenti, hogy el­méddel egy helyzettel viaskodsz, anélkül hogy valódi szándék vagy lehetőség lenne benned az azonnali cselek­vésre, s hogy mindezt tudattalanul énképed részévé teszed. Élethelyzeted annyira maga alá gyűr, hogy elveszíted ké­pességedet, hogy érzékelni tudd az életedet, a Létedet, vagy elmédben hordozod száz olyan teendőd őrült terhét, amelyet majd biztosan vagy esetleg meg kell tenned a jö­vőben, ahelyett hogy figyelmedet arra az egy dologra összpontosítanád, amelyet most meg tudsz tenni.

Amikor problémát teremtesz, fájdalmat teremtesz! Mindössze egy szimpla választásra, egyszerű elhatá­rozásra van szükséged: „Bármi is történjék, többé nem teremtek magamnak fájdalmat. Nem teremtek több problémát."

 

Ez ugyan kis döntés, ám radikális! Addig nem szánod rá magad, amíg torkig nem vagy a szenvedéssel, amíg iga­zán eleged nem lett belőle. És addig nem is tudod elhatá­rozásodat keresztülvinni, amíg hozzá nem jutsz a most erejéhez. Ha nem teremtesz több fájdalmat magadnak, akkor már másnak sem fogsz. Továbbá nem szennyezed a problémateremtés negativitásával a gyönyörű Földet, a belső teredet és a kollektív emberi pszichét sem.

Ha olyan helyzet adódik, amelyet azonnal kezelned kell, akkor cselekvésed világos, határozott és valószínűleg ha­tékony lesz, ha az a jelen pillanat tudatosságából fakad. Ugyanis tetted ilyenkor nem az elméd múltbeli beidegző­déseiből eredő reakció lesz, hanem a helyzetre adott, in­tuitív válasz. Akadnak olyan esetek is, amikor az időhöz láncolt elme reagálna, s így hasznosabbnak találod, ha nem teszel semmit, csak kiegyensúlyozottan a mostban maradsz.

 

A LÉT ÖRÖME

 

Egyszerű fölismerni, vajon megadtad-e magadat a pszi­chológiai időnek.

Kérdezd meg önmagadtól: van-e öröm, nyugalom és könnyedség abban, amit teszek? Ha nincs, akkor az idő eltakarja a jelen pillanatot, és az életet teher­ként vagy küzdelemként érzékeled.

Ha nincs öröm, nyugalom és könnyedség abban, amit teszel, az még nem feltétlenül jelenti, hogy mást kellene tenned. Elegendő lehet csak máshogyan ten­ni. A „hogyan" mindig fontosabb, mint a „mit". Nézd meg, képes vagy-e sokkal több figyelmet szentelni a tevékenységnek, mint az eredménynek, amelyet azon keresztül akarsz elérni! Add teljesebb figyelmedet an­nak, amit az adott pillanat kínál, bármi legyen is az! Ebből az is következik, hogy teljesen elfogadod azt, ami van, hiszen nem szentelheted teljes figyelmedet valaminek, ha közben ellenállsz neki.

Amint értékeled a jelen pillanatot, minden boldogtalanság és küszködés szertefoszlik, s az életed örömmel és kön­nyedséggel kezd áramolni. Ha a jelen pillanat tudatossá­gából cselekszel, bármit is teszel - akár a legegyszerűbb dolgokat is - tettedet a minőség, a gondoskodás és a szeretet érzése itatja át.

Ne gondolj tehát tetteid gyümölcsére! Csak magá­ra a tevékenységre figyelj! A gyümölcs magától be­érik. Ez egy erőteljes spirituális gyakorlat.

Amint megszűnik a mosttól való kényszeres menekülés, minden tettedbe a Lét öröme áramlik. Abban a pillanat­ban, ahogy figyelmed a mostra irányul, egyfajta jelenér­zet, nyugalom és békesség tölt el. A teljesség és az elége­dettségérzés elérése céljából már nem csüngsz a jövőn, már nem a holnapban keresed a megváltást, s így már nem láncolódsz az eredményekhez. Sem a kudarc, sem a siker nem képes már megváltoztatni Léted belső állapotát. Megtaláltad az élethelyzeted mögött meghúzódó életet.

Pszichológiai idő híján éntudatod a Létből ered, s nem személyes múltadból. Így eltűnik a pszichológiai szükség­let, amely arra ösztönözne, hogy más akarj lenni, mint aki vagy. A világban, élethelyzeted szintjén természetesen meggazdagodhatsz, tudást szerezhetsz, sikert érhetsz el, megszabadulhatsz ettől vagy attól, de a Lét mélyebb dimenziójában már most teljes és egész vagy!

 

A TUDAT IDŐTLEN ÁLLAPOTA

 

Amikor tested minden sejtje annyira jelen van, hogy élet­től vibrálónak érzed azokat, és amikor az élet minden pil­lanatában megéled a Lét örömét, akkor mondhatod el, hogy megszabadultál az időtől. Az időtől való megszaba­dulás azt jelenti, hogy identitásod érdekében nem él már benned a múlt iránti, illetve elégedettséged érdekében a jövő iránti lélektani szükséglet. A tudat legmélyebb átala­kulásáról beszélek, amelyet csak el tudsz képzelni!

Amikor a tudat időtlen állapotát először tapasz­talod meg egy-egy pillanatra, akkor még ide-oda csúszkálsz az idő és a jelenlét dimenziója között. Elő­ször arra jössz rá, hogy valójában milyen ritkán is irányul figyelmed valóban a mostra. De már az is ha­talmas siker, ha tudod, hogy nem vagy a jelenben; ez a tudás ugyanis már önmaga is jelenlétet tükröz, még akkor is, ha — óraidőben mérve — kezdetben csak néhány másodpercig tart ez az állapot, majd újra el­vész.

  

Ezt követően már egyre gyakrabban döntesz úgy, hogy tudatosságodat a jelen pillanatra fókuszálod, és nem a múltra vagy a jövőre. S valahányszor észreve­szed, hogy kizökkentél a mostból, képes vagy újra visszatalálni oda, méghozzá egyre hosszabb idősza­kokra — az óraidő értelmében szólva.

Tehát mielőtt biztosan le tudnál horgonyozni a jelenlét állapotában, vagyis mielőtt teljesen tudatossá válnál, egy ideig még csúszkálsz a tudatosság és a tudattalanság ál­lapota között, azaz a jelenlét és az elmével azonosult álla­pot között. Kizökkensz a mostból, majd újra és újra visszatalálsz hozzá. Végül jellemző állapotod a jelenlét lesz.

Eckhart Tolle; A most hatalma a gyakorlatban

forrás: internet