Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Szülésképek

2011.06.17

 

Szülésképek
kórházban és otthon
 

szulesi-poziciok.jpg

 
 
Hallomásból szerzett hírekből, illetve tapasztalatainkból szépen összeáll bennünk egy kép a szülésről: hol és hogyan érdemes szülni, mennyire biztonságos, vagy mennyire fájdalmas a vajúdás folyamata, milyen sűrűn fordulnak elő komplikációk, stb. Ezek a szülésképek elkísérnek bennünket egész életünkön át, hiszen ha már bennünket nem is, gyermekeinket és unokáinkat még megérintheti e csodálatos, de mégis félelmet keltő esemény. Mi több, értük jobban izgulunk! Valahogy sokkal nagyobb félelmet élünk meg, mint mikor mi voltunk részesei a folyamatnak.
De vajon helyénvaló és kizárólagos szülésről alkotott képünk? Vagy tehetünk érte, hogy az általánosan kialakult kép, sőt tapasztalat változzon?
Remélem, személyes élményeim megírásával választ adhatok e kérdésekre.
 
szules.jpgJómagam négy gyermeknek adtam életet: kettőt kórházban, kettőt otthon szültem. S bár szülésélményünk feledhetetlen emlékként kíséri végig életünket, mégis nagy különbség van élmény és élmény között. Első két babám világrahozatala is nagy örömmel töltött el, mégis mindkét esetben külső tényezők meg-megzavarták boldogságom felhőtlen megélését.
Az első szülésemnél fogadott orvosom fontos kórházi teendőit végezte, míg én vajúdtam. „Mire szükség lesz rám, itt leszek.” – ígérte. Csakhogy nem ért vissza időben. És persze nélküle nem lehet szülni. Meg kéne őt várni! Tartsam vissza a babát?! Pánik és kínlódás jellemezte azt az örökkévalóságot, míg az orvos végre megérkezett.
A második babámmal éjszaka kerültem be a kórházba, mert csordogálni kezdett a magzatvizem. Pechemre az orvosomat külföldről riasztottam, így az ügyeletes dokinak kellett felvennie a szülőszobára. Az ügyeletes orvos nem rejtette véka alá, hogy nem szívesen lát el. Éjszaka lévén pedig miért ne vajúdhatnék egyedül, szépen csendben hanyatt fekve a szülőágyon, hogy a „segítőim” tudjanak tőlem pihenni.
Az ügyeletes orvos mogorva, szívtelen viselkedésnek és a szülésznő éjszakai passzivitásnak köszönhetően a nemszívesen-látottság érzését éltem át. Hát nem csoda, hogy inkább az egyedüllétet választottam. Két fájás között pedig kinek van kedve harcolni. Nem hiszem, hogy egy vajúdó kismamának kellene az őt ellátó orvos figyelmét felhívnia a szülés és az emberi együttérzés szépségeire. Vagy a mai világban szeretetünk egy kicsiny cseppjét csak pénzért oszthatjuk meg a másikkal?
Hát feküdtem, s néztem a plafont. Csak én és a fájdalom. Vártam, végre történjen valami. De nem történt semmi. Csak a fájások erősödtek. …és egyre csak mogyi.jpgerősödtek.  Valahogy hajnalra elfogyott a tűrőképességem. Üvölteni kezdtem.
„Ha hisztizek, elfogy az erőm, és nem tudom majd kinyomni a babát.” – hallottam valahonnan messziről azt az instrukciót, aminek lelket kellett volna öntenie belém. De nem ment. Hét óra után nem sokkal megérkezett a dokim. Az arca a mai napig előttem van: annyira bestresszelte szenvedésem látványa. Gyorsítókat kaptam, és harsány ordibálás kíséretében közel tíz perc alatt kinyomta belőlem a kisbabám.

Későbbi tanulmányaimból kiderült, hogy a negatív lelki háttér lelassította vajúdásom folyamatát. Nehezen tágultam, a fájásaim, pedig sokszorosára fokozódtak. A hatalmas fájdalom élménye mély nyomott hagyott a lelkemben, mely gőz erőkkel tört a felszínre, mikor harmadik kislányommal várandós lettem. Így a babavárás kilenc hónapja arról szólt, hogy megpróbáltam elfogadni a szülést végigkísérő fájdalom tényét, illetve igyekeztem feloldani az ezzel kapcsolatos félelmeimet.

Ám a kismama szüléshez való megfelelő belső hozzáállása mellett nagyon fontos, hogy meleg, harmonikus légkör vegye őt körül. Ezért az akkori orvosomnak beszélni kezdtem szülésemmel kapcsolatos elképzeléseimről. Szerettem volna, ha a rendelkezésemre álló barátságos környezet mellett (alternatív szülőszoba), hacsak nem muszáj, nem kapok gyorsítókat, és nem végeznek gátmetszést. Ha babámat születése után rögtön a hasamra teszik, és a köldökzsinórját csak később vágják el. Röviden: szerettem volna kislányom világra hozatalát zavartalan örömmámorként megélni. Hiszen a szülés minősége nagy hatással lehet mind a baba érzésvilágára, mind a baba-mama kapcsolat későbbi alakulására.
Orvosomtól, sajnos nem kaptam megnyugtató válaszokat: „Rendben, de mi van, ha császározni kell, vagy túl rövid a köldökzsinór?” És még hosszan sorolhatnám a sok-sok negatív példát, komplikált esetleírást, melyet a dokitól végighallgattam a terhesgondozások alkalmával. Szavaiból leszűrtem, ő jobban fél a szülés kimenetelétől, mint én: mi lesz, ha komplikáció lép fel, és bizonyos dolgokért majd őt hibáztatom. Esetleg még be is perelhetem. Hát, jó előre levédte magát. Mindenesetre már nem éreztem magam biztonságban. Aggódni kezdtem. Vajon csak akkor fog beavatkozást végezni, ha tényleg szükséges? Vagy félelmei győznek, s átveszi szülésem felett az irányítást, mellyel megbonthatja belső, lelki ritmusomat?
Régi emlékeim megint felszínre törtek. Láttam magam a kórházi ágyon, amint a kínok-kínját élem át. A szüléssel kapcsolatos álmaim már-már darabokban hevertek, mikor az élet egyszer csak új lehetőséget sodort elém.
 
Otthonszülés?! Miért is ne! Utánajártam, és nagyon tetszett. Azt az érzelmi miliőt sugallta, amit olyannyira kerestem. És nem csalódtam.
szules-alatt.jpgSegítőim, mikor megérkeztek, énjüket kabátjukkal együtt a fogasra akasztották. Órákon át masszírozták a derekam, hogy enyhítsék a fájdalmaim. Ha szomjas voltam, kérnem sem kellett, s már kaptam is inni. Teljesen együttrezegtek szülésem ritmusával. Nem irányítottak, inkább csendben, alázatosan segédkeztek. Gyertyafény, lágy zene és rengeteg szeretet sugárzott felém. Maradék kétségeim teljesen megszűntek, és egy különleges burokban találtam magam. Ekkor fájásaim egyfajta extatikus szeretetélménnyé alakultak át.
A negyedik babánál már egy percig sem volt kérdéses számomra, hogyan fogok szülni. Az élmény hasonlóan csodálatos volt, mint előző otthonszülésemnél. Valahonnan lelkem mélyéből különös, intuitív tudás került elő. Előre éreztem a dolgok alakulását. Babámmal erős érzelmi szál kötött össze, testem minden rezdülése tudatosult bennem. S bár kisfiam gyorsan és intenzíven érkezett, akár egy torpedó, mégis valahol lágy és szeretetteljes volt. 4,5 kg-mal született, gátvédelemmel. Sokan hihetetlennek tartják, de nem szakadtam, nem repedtem. A gátam tökéletesen ép maradt.
Az otthonszülésnél segédkező bábák, dúlák olyan szeretetteljes, támogató légkört tudtak teremteni, melyet hiába kerestem a kórházi keretek között. Sokkal inkább úgy éreztem, orvosaim, szülésznőim szemében csupán egy eset vagyok a sok közül, mely futószalagon robog tova. A számos találkozás ellenére távolságtartóak és közömbösek maradtak. A testi folyamatok mögött meghúzódó emberi lényt már nem igazán vették észre.
Hasonló a helyzet nagyon sok kismamával is. A kilenc hónapos várandóság alatt figyelmüket szinte csak fizikális változásaikra fordítják. Érzelmeikkel viszont alig-alig foglalkoznak. A szülési fájdalomtól vagy a komplikációktól való félelmeiket megpróbálják elnyomni, és a megváltást orvosuktól várják: majd ők irányítanak, majd ők megoldják az esetleges problémákat. Pedig lelkünket nem lehet különválasztani testünktől. Érzelmeink alakítják életünket, még akkor is, ha nem akarunk tudomást venni róluk. Ezért ha tudatosan foglalkozunk a szüléssel kapcsolatos valódi érzéseinkkel, megkönnyíthetjük vajúdásunk folyamatát. Sőt babáink is pozitívabb élménnyel léphetnek be világunk kapuján.
Az orvos tudomány fejlődésének köszönhetően minimálisra csökkent a szülési komplikációk miatt bekövetkező halálesetek száma. De a fejlődés itt nem ér véget. Ideje lenne tovább lépni, és a testi biztonság mellett az érzelmi biztonságot is megteremteni. Tapasztalataim azt sugallják, hogy tudatos és pozitív lelki hozzáállás elsajátításával, továbbá egy harmonikus, szeretetteljes légkör kialakításával új élményekkel gazdagíthatjuk a szülésről alkotott képünket.
 
 
 
 
        Grandpierre Aranka
transzperszonális pszichológus
 
A képek illusztrációk.