Egy mióma története, holisztikus-spirituális szemszögből
Egy sipituális, szellemi élményemet osztom most meg Veled kedves Olvasó!
Nőiség témában, mint dúla sokáig kutakodtam a női szerveket érintő állapotok és azok megoldására irányuló gyógymódok között.
Saját nőiségem megélésében sokat jelentett Kriston Andrea, akivel 15 éves koromban hozott össze a sors. Nem csak a tornát tanultam meg, hanem azt is hogyan viszonyuljak a nőiségemhez, hogyan értékeljem magam, a belső erőm. Könnyű dolgom volt egy biztos párkapcsolatban éltem, nem dobált az élet egyik férfitól a másikig. - és most sem- biztonsággal alkalmazhattam a ciklusom adta rendszert a fogamzásszabályozására. Megtanultam felismerni a fázisait, a testem rezdüléseit, melyek szépen jelezték és jelzik is, ha valami nem stimmel. A ritmusomra a fogamzás szabályozás végett mindaddig oda is figyeltem, amíg volt férfi az életemben. De kb. 4 éve ezt elhagytam, az élet változásai ezt hozták magukkal, -jelenleg nincs rá szükségem, hogy figyeljem a testem, s a női ritmikám- a szoptatásban résztvevő hormon a prolactin termelődése végett általában összevisszaságban van, ahogy az életem is egy kicsit kusza.
Az, hogy nem figyeltem magamra nem hálálta meg magát, egy idő után észre vettem, hogy valami nem stimmel, miután foglalkoztat az energiagyógyászat, több ismerősöm is van, aki ezzel gyógyít megkértem őket, hogy nézzenek rám egy kicsit, mert a keresztcsonti fájdalom nem hagy nyugtot nekem.
Az energia rendszeremben látható, a petefészek csökkent működése bal oldalt, s bizony egy pici mióma göb is, ami elemi erejű energiát kíván magának. Mert minden kézről szipkázta el az éltető Chí-t.
Az utolsó csepp a pohárban a talpmasszőr barátnőm mondata volt, a talpam egy adott részén, (ahol a miómás nőknek általában sok kis borsócskája van,) elkezdtek megjelenni a kis borsók, amik masszázs közben bizony kellemetlenül fájtak is.
Elhagytam az életemből azt, hogy a ritmusom figyeljem s lám-lám, hogy kiabál: TESSÉK MAGADRA FIGYELNI!
Újra elkezdtem számolgatni a napokat, felirogatni az elsőt és az utolsót, ünnepként vártam a termékeny napokat, most nem legyintettem a középidőben, hogy ááá ez már lényegtelen. Újra figyelni és megélni kezdtem a női ritmusom, úgy ahogyan régen. Ünnepeltem a testem változásait, s nem azért figyeltem rá, mert baj volt vele -nem így kezeltem ezt a helyzetet, hanem úgy, hogy elhagytam magam, s most újra magamra figyelek, a testemre, a nőiségemre vagyok tudatos. Dicsértem a testem munkáját, hogy középidőben, a méhnyak termelte nyák mennyire príma, szép és egészséges és ha esélyt adnék egy kapcsolatban annak, hogy gyermekem foganjon akkor tökéletes sejttel tudnám fogadni az érkező "lovagot", mert minden jel arra utal, hogy kiváló petesejteket termeltek a tüszőcskék a magtárban, ahol az aranyat őrzöm.
Miután elmélyedtem kicsit az asztrológia világában, most összevetettem a hold aktuális állásával is a bennem zajló változásokat s igyekeztem megfigyelni azt is, hogyan miként formálódik a lelkem a sokak által csak pms-nek nevezett fázisban. Hmm igen, időnként pszichózis a javából, ezt a periódust a férfiak pl. külön mosolyogják, tudják, ha a nő házisárkány akkor közeleg az idő az önmegtartóztatásra, s a feleségüket, kedvesüket ilyen helyzetben kényeztetni és kímélni kell, mert azért olyan sárkányos és kényes, mert kéne neki egy kis pihenés. Az ember ilyenkor ráadásul még kissé szétszórt lelassultabb, magába fordulóbb, úgy, mint az évszakok idején télen a legtöbb ember.
A ciklusunkban megtalálhatóak az évszakok, egy hónap kb. 28 nap leforgása alatt egy egész évciklust vagyunk képesek megélni, a 4 évszak változásával, ahogyan a holdfázisaink is ebben ringatóznak, fent az égen így bennünk belül is. Örökérvényű a Smaragdtábla tanítása: AMI FENT VAN MEGFELEL ANNAK, AMI LENT VAN; AMI LENT VAN, MEGFELEL ANNAK, AMI FENT VAN. A ritmusunk közepe a nyár a legkedveltebb nemcsak számunkra, hanem környezetünk számára is. Ilyenkor a bőrünk kissé feszesebb, nyitottabbak, kacérkodóbbak vagyunk, könnyebben ismerkedünk, jobban bírjuk a munkát egyszerre több fronton is.
A doktorhoz már úgy mentem, hogy elmondtam mit tapasztalnak rajtam a gyógyítók...s célirányosan kereste ő is a "rendellenességet" (s valóban a testem azt, hogy nem figyelek rá, rendellenesnek tartja, meg kell hagyni neki van igaza)
A diagnózissal a kezemben már máshogy néztem a feltételezéseket, igen valóban van egy pici myoma a méhfalban, nem túl nagy kb. másfél centi.
Eléggé elgondolkoztatott ez a helyzet, s Kalo Jenő csoportjában meg is kérdeztem milyen lelki okok állhatnak a kialakulás mögött.
A családunkban női ágon "divat" persze genetikára azért nem fognám. Nyilván van, amit sajátos módon átörökítve hordozunk mint megoldás lelkileg. Saját megfigyelésem ezen a téren az volt, hogy az abortusszal van összefüggésben.
Az abotrusz során a küretkanál felsérti a méhizmot -ma már vákuummal végzik ezt, többnyire-
Másfelől a gyermek elvesztése pl. egy olyan trauma lehet a nőnek, amit nem tud elengedni, mert mondjuk szeretett volna gyermeket, de valamiért máshogy döntöttek. (az, hogy szeretnék nem mindig tudatosul, de nyilván azt a kis lelket valami életre hívta, csak úgy nem jönnek hozzánk vendégségbe)
Édesanyámnak, mikor myomát találtak a méhében éppen annyi idős várandósságnak megfelelő volt a méhének mérete, mint amikor a terhességét megszakították a műtéttel 9 hetes. Ezt én egy olyan egybeesésnek értékeltem gyerek fejjel, hogy össze is kötöttem a kettőt. A többi nőismerősömet is megkérdeztem -immáron felnőtt fejjel, közvéleményt kutattam- s kb. ue. számoltak be, a méh mérete megegyezett azzal az idővel, amikor a terhességük megszakadt, vagy azt megszakíttatták.
Gyönyörűen figyelmet kér maga a veszteség is -én mint holisztikusan gondolkodó ezt látom ebben- valószínű belül lelkileg nem volt tisztázva a veszteség, nem volt elgyászolva elengedve. S maga az élet egy sorsforduló előtt állt, amiben ezt a részt tisztáni kellett a továbblépéshez. Minket nőket ilyen helyzetekben szeretnek arra buzdítani, hogy ne foglalkozzunk vele, elmúlt, túléltük, stb. tk. nincs elgyászolva, elengedve a leki folyamat valahol megrekedt. S ez testileg is megjelenik. Természetesen a lélektérben a férfi oldalán is jelen van, a Hellingeri családrendszer tekintetében bizony a család energia terében is nyoma van, minden magzatnak. Ezen alapján nekem 5 testvérem van.
A miómás nők méhméretét eleinte a várandósságnak megfelelő hetekben mérik, sok esetben van, hogy ez az izomdaganat eléri azt a méretet, amikor már nem a méh méretét jegyzik fel a hetek szerint, hanem magát a myomát nevezik ököl nagyságúnak, vagy csecsemőfejnyinek. Ilyenkor sok esetben műtéttel az egész méhtestet illetve a petefészkeket is eltávolítják. (abdominális hysterectomia adnexumokkal)
Az öngyógyításomhoz hozzáállni csak nagyon őszintén viszonyulva a magam lelkéhez veszteségeimet őszintén feltárva kezdtem el. Egyedül.
Sorra vettem hány spontán elvetélt magzatom van, s ebből vajon mennyi maradhatott meg a kis puha fészekben? S vajon miért most jelentkezik, és kér figyelmet magának? Ki az, aki látatlanul ragaszkodik hozzá, hogy a gyermekem legyen?
Sokat foglalkoztam az ikerség témájával, nemcsak azért mert a családomban ez egy általános jelenség, hogy ikergyermekeknek adnak a nők életet. (így van módom látni milyen a valódi ikerkapcsolat, olyan, amelyik mentes az ezoblablától és a égi szerelemtől, emberi és érthető, élhető kapcsolat.)
A kinezes oldáson pl. visszamentünk a magzatkoromig egy alkalommal, nagyon mély és megindító élmény volt. Sokszor láttam már, de most egy másik lélekrétegben utaztunk, s nem anyám méhében, hanem a saját szívemben voltam. A meditációs fázisban láttam magam fejlődni egy adott fázisban azt láttam, hogy a szívemből kinő valami, ami ragaszkodik hozzám, s aztán egyre zsugorodik és végül eltűnik.
Napokba tellett mire érzelmileg átvittem magam ezen az élményen. Az elengedés, oldás azt hozta létre, hogy a szívcsakrám teréből az aurából egy darab egyszerűen kivált, egy hatalmas lukat hagyva maga után. Ettől a réstől nagyon instabil állapotban voltam pár napig lelkileg. Egy kis segítséggel orvosoltuk a problémát s helyre is állt a rend, a lelki béke. kb. egy évvel ezelőtt olvastam Angster Mária Ikertörténetek c. könyvét. Nagyon szép és megindító könyv, ezután az élmény után megértettem miért érintett annyira mélyen. Nem tudtam, hogy volt egy ikertestvérem, csak azt, amit anyukám elmesélt: előttem volt egy várandóssága, ami valami miatt megszakadt. Kb. 3 hónappal azelőtt, hogy én megfogantam volna.
A középső gyermekemnek lett volna egy ikerpárja, aki a várandósság után egy cysta formájában csücsült a bal petefészkemben. Aztán valahogy ez a cysta felszívódott, bár a bal oldali ováriumom nem az aktív működésről híres.
Térjünk vissza kicsit az orvosi diagnózishoz.
Péter elmondta, hogy előfordulhat ez nálam attól is, hogy a középső gyermek hozzám képest túl nagy volt, s a méhfal izmaiban a rostok széthúzódtak, s eredményként egy pici myomával reagál. Elfogadtam -végtelenül megbízom a szaktudásában- fizikailag lehet ez az oka.
Ahogy olvasgattam a táplálkozásom is előidézheti, az esetleges ásványi anyag hiány is.
A hormonjaim össze-vissza működése is oka lehet, még a prolactin szintem elég intenzíven jelen van a keringésben, hiába nem táplálom már a gyermekem anyatejjel, a pajzsmirigy hormonjaim sem úgy termelődnek időnként, ahogy a nagykönyv szerint kellene, az üzemorvos pl. elküldött egy uh. vizsgálatra is annyira feltünően képes kidagadni a nyakamon. (tehát jó lesz, ha a mondandómat nem tartogatom, hanem aktívan működtetem a torokcsakrám)
De ha jól megnézem az életem, számomra is feltűnik az amit Dahlke mester is megemlít:
A nő erősödni kíván, s gyermekre vágyik.
Ha újabb gyermeket szülni nem is szeretnék, de a saját kis porontyaimra bizony nagyon vágyom, végtelen rossz nélkülük, szinte fájó a hiányuk. Az anyaságom bizony ebben a válságban nem áll erős lábakon, a sok ítélkezés és megalázás, amit kaptam az utóbbi években -attól az embertől kapom, akinek a kezébe tettem az életem, aki a gyermekeim apja, ez még inkább fáj és még nehezebbé teszi a sérülésem feldolgozását.- elfogadhatatlan, érthetetlen, értelmetlen =} ÁRTALMAS.
Pétertől vett idézet: "Fészek leszek, erős fészek, ami óvja és védi az életet, azokkal szemben, akik a maguk őrületéből adódóan, csak úgy le akarnák verni, ki akarnák forgatni." Éppen azt közvetíti felém amit anyaként nem tudok megélni jelen helyzetemben, AMIRE VÁGYOM, abban a kis myomában bizony ez a mondat is benne van.
Szeretek a szavakkal gyógyítani, amikor beszélgetek valakivel, aki az én érintésemtől várja az ellazulást, a gyógyulást, direkt figyelek arra, hogyan fejezi ki magát, milyen szavakat használ, sok mindent elárul arról, hogyan viszonyul magához vagy a fennálló problémához.
Magammal szemben is alkalmazom ezt, feltettem magamnak a kérdést, mit jelent számomra ez a szó, mit hordoz és mit rejt magában? MYOMA MI-JÓ-MA?
A kis gömb a testemben arra irányította a figyelmem, hogy keressem meg minden nap azt mi az ami jól esik, amitől teljesnek boldognak érzem magam, gömb formájúnak. (a várandósság idejében a kiteljesedés éli meg a nő)
Azt gondoltam én magam vagyok az a kis gömböcske, tehát én határozom meg a méretemet is. -jól hangzik ugye? kb. úgy tudom befolyásolni őt is -igen megszemélyesítem- ahogyan a méhösszehúzódásokat szülés alatt- Akkora lesz, amekkorának én beállítom. De elfogadom, ha önálló életre kel, hiszen, tőlem független is tud lenni, ha ő úgy dönt, tanítani szeretne a méretével, a változásával, utat és tükröt tart nekem rólam, mert vak vagyok észre venni magam másként.
Esténként rózsaolajos masszázsolajjal kenegettem a hasam, (a rózsa a nőiség erősítésének az egyik illóolaja, a megnyílás virága, szülésnél alapszer a dúlatáskában, ha a foylamatok valamiért nem, vagy nehezen mennek, elő szoktuk venni -mi több a vajúdóolaj egyik alkotó eleme-) rajtam pihentettem a tenyerem, s igyekeztem megérezni a kezemmel, mit és hogyan kíván tőlem, szeretetet, gondoskodást, törődést és időt. Igyekeztem felvenni vele a kapcsolatot, beszéltem hozzá, kértem, mutassa meg a tanításait, megköszöntem továbbá a testem bölcsességét, erejét, a felém mutatott hitét.
A változást nem sürgettem időt hagytam a testemnek a felém való megnyilvánulásra, megnyílásra.
Egy meditációban kértem, hadd láthassam mit rejtegetek magamban, ott a mélyemben mely a gyermekeim egyre növekvő fészke volt, egy pici körteformából hatalmas zsákká volt képes növekedni azért, hogy ők egészséges, érett újszülöttként lássanak napvilágot, s aztán szépen felvette a körteformát újra.
Az első kép egy pici fehér gömb volt, aztán egy zigóta formálódott benne, majd egy pici embrió kb. a madárfázis állapotában.
Aztán itt megálltunk, s hosszú ideig nem mutatott magából többet a bennem szunnyadó erőgombóc.
Egy alkalommal beszélgettem a középső kislányommal az ikres élményemről, ez azért is jó, mert nem érzi a veszteséggel egyedül magát, hiszen én ua. éltem meg amit ő, így egymás támpontjai vagyunk ebben. Elmondta Dodó, hogy már annyira nem hiányzik neki a "kisdóri", mert képzeljem el, ő tud vele beszélgetni, s rendszeresen kapcsolatot teremt vele, így már nem hiányzik neki, hiszen benne él, benne létezik. Örültem ennek a változásnak.
Ezeknél a mondatoknál egy pici bizsergést éreztem a szívem környékén. Egy este egy újabb meditációban ismét felvettem a kapcsolatot a "magzattal". Aki csodák csodájára megszólalt, kedves, lágy selymes hangon, s azt üzente nekem, hogy mindenképpen az ikertestvére mellett szeretett volna maradni -Dóri lányom- ezért maradt bennem, ebben a kis gombóckában tk. ő van. Nagyon meglepődtem, nemcsak a nő tud ragaszkodni a lélekhez, hanem bizony a lélek is a családhoz, az anyához, anyaként én kellek neki, az apuka kiléte mindegy, a lényeg, hogy azt a szeretést kapja amit én tudok adni neki, s hogy az ikerlélekpárja a közelében legyen. Zuhogtak a könnyeim, végtelen kegyelemnek érzem, hogy ilyen éteri szálakkal kötődnek a lelkek egymáshoz, ahogyan mi.
Megkértem őt, hogy máshogy kapcsolódjunk, megértettem a saját érzéseim is, igen, bármennyire tiltakozom a szívem mélyén sokáig dédelgettem azt az álmot, hogy szüljek még, imádom az anyaságot, akkor is amikor nagyon keserű és fájdalmas. Ilyen helyzetekben Mária Jézus anyja jut eszembe, s külön kérem is őt segítsen erővel és hittel a nehéz helyzeteimben.
A kis lélek ezután érezhetően távolabb került, talán közelebb Dorcihoz, a miómás tüneteim pedig egyre enyhülnek.
A lélek végtelenül bölcs a test pedig egy érzékeny adóvevő készülék, mely érzetekkel, hangokkal, képekkel igyekszik lekommunikálni önmagát, kb. úgy mint egy jól programozott computer.
Itt még nem végeztem a feladataimmal természetesen, rajz formájában elkezdtem dolgozni a petefészek működésemmel is. ÉRdekes képi formák jelennek meg a ceruzám alól, egy méhgyógyító rajz is születőben van.
Tehát, a testi egészségért tenni mindhárom szinten kell, illetve csak így érdemes:
-Testileg feltérképezni, azt mi áll a tünetek, állapotok hátterében:
-megtenni mindent a táplálkozásunk és vízfogyasztásunk átformálásával, a vitamin. ásványi -és
nyomelemek pótlásával esszenciális zsírsavakkal kiegyensúlyozni a testi rendszereinket
- felkutatni a lelki okokat, s elkezdeni kioldozni a mélyebb rétegeket is, nemcsak a felszínt
- megérteni és belátni a szellemi, Isteni üzeneteket, mert kozmikus lények vagyunk s a belső
univerzumunk kapuján csak mi vagyunk képesek belépni, s meggyógyítani a sérüléseinket, akár a
családunk teljes ágán is átrendezni a női mintát, hála Istennek a külső kozmikus rend, segíti az
öngyógyító munkánkat.
A szavak melyek ugyan nem magyrok is beszédesen az ősiség felé visznek. A méh test latin neve UTERUS magyarul: ÚT-ÉR-ŐS, ugye a Sacrum területén tartózkodunk térben és időben -azaz az időtlenségben, az Égi térben. A vérmisztérium, ami összeköt az ősnőkkel innen ered, s itt is végződik.
Az OVÁRIUM egy összetettebb szó, benne van az ovuláció, mint peteérés, az OV -ÓV is így védelmet is jelöl, -ugye kis tasakokban-tüszőkben érlelődik a magocska. ÁR- mint áradás, folyamatos jelenlét és mozgás -mint a folyó- az IUM-ban jelen van az OM, mint mantra, az I- jelöli az Istent, ha nem tagolom ennyire el, az ÁRIUM számomra aurum azaz arany mutatlkozik meg. Azt amit most írtam, ha nem szeretsz intuitívan gondolkodni, nem fogod megérteni és zagyva blabla lesz számodra. Nem baj. Megmutattam neked valamit abból, hogyan működik a jobb agyféltekém.
Áldott gyógyulást kívánok, teljességet a nőiségedben.
A teljes sikert persze majd csak egy negatív orvosi lelet fogja megmutatni, még hagyok időt az öngyógyulásra, mert még szükségét érzem.
fotók: sk.
Amikor ezt írom, 2020-van és már több, mint két év telt el, a miómaműtétem óta.
Amikor ezt írom, a skorpióban van a telihold még, a Vénusz pedig egy olyan fényszögben, ami a nőiséget a leginkább gyógyítja, mód van a régi sérelmek és fájdalmak, veszteségek elengedésére és a gyökerekig való hatolásra. ( Vénusz és Telihold )
Ma vettem át egy hivatalos levelet, ami a családommal és a gyermekeimmel kapcsolatos. Döntenem kell, arról hogyan tovább velünk kapcsolatban.
Nem hiszek a véletlenekben, Istenben és a vele való egységben igen.
Biztosan nem a véletlen műve, hogy most kezdek erről írni, az viszont biztos, hogy az időzítés részemről nem szándékos, egyszerűen most van ideje, most tudom ezt ki és elengedni. Míg írok zenét hallgatok, (találomra) gyújtottam egy gyertyát is. Legszívesebben rózsaillóolajat párologtatnék, de sajnos az nincs itthon.
Közben egy nagyon fiatal lányon jár az eszem, aki nagyon nehéz helyzetben van, egy miómagöb rosszindulatú daganattá fejlődött a méhében, az élethelyzete jelenleg hatalmas érzelmi válság tk életválság, amiben most van... Megdöbbentett a fiatal kora és közben el is keserített... gyerekem lehetne, így nemcsak, mint nő, hanem mint anya is érzek iránta. Érdekes egységélmény, de talán ez a teremtés lényege.
Végtelen szeretetet érzek iránta, és együttérzést, nagyon közel érzem magamhoz, biztos vagyok benne, hogy sokszor eszébe jutok. Azt, hogy leírjam a történetem, a nőiségem átalakulásáról neki köszönhetitek. Végül is majdnem olyan ez is, mint egy szüléstörténet, csak itt nem tartok kisbabát a kezemben, magam tartom benne, az életem, a lelkem. Nem így terveztem a havi ciklusom a nőiségem, termékenységem, kiteljesedésem, fiatalságom elengedését.
Úgy képzeltem olyan lesz, mint az ősz, egyszerűen csak odaengedem a fiatalságom a múltnak. Hófehér lesz a hajam és bölcs a tekintetem. Ráncok lesznek a szemem körül... És évszak szerint tényleg ősz volt, Szent András hava...viszont én még nem voltam öreg, fiatalon kellett ezt megtennem.
Be kellett látnom, hogy hosszútávon az életemre tör ez a probléma, egy őszi napon nem sok kellett, hogy meghaljak miatta. És ez szomorú. Akkor is szomorú voltam, mielőtt a műtétről döntöttünk, végül is írhatom így, többesszámban.
Az az őszi nap a sokadik olyan megélt menstruáció volt, ami azzal járt, hogy szó szerint ömlött belőlem a vér. Nem használt sem a jeges borogatás, sem a 2 -féle vérsűrítő tabletta max dózisban. Sem a fekvés, még az imádság sem. Kétségbe voltam esve, kiborultam tőle. Pszichésen nagyon nehéz volt viselni, hogy rettegek a saját testemtől, attól a látványtól, ami a fürdőben ér, vagy épp a buszon, attól hogy 2 éjjeli vastag betét nem elég 1 órára, nappal. Attól, ahogyan a mentősök és nőgyógyászati ügyeletek ezt kezelik. Megalázó, sértő. A 3 váltóruha a munkahelyi szekrényemben, ott is ért nem egy hirtelen hullám. Ami nemcsak azt eredményezte, hogy betegállományba kellett lennem, hanem azt is, hogy egyre jobban féltem...és volt, hogy nem volt ki a teljes ciklus, volt, hogy már egy rosszabb mozdulattól megindult belőlem... hatalmas vérdarabokkal... Istentelen volt.
Írtam már a miómáról, arról, hogyan és hányféleképpen igyekeztem megoldani, (fentebb olvashatod) elmulasztani, de nemhogy múlt még inkább nőtt, minél inkább foglalkoztam vele, annál nagyobb lett. A homeopátiához fordultam, mert ez mindig bevált kerestem egy orvost így a szereket nem én válogattam ki, hormonokat is kaptam. Így elértük azt, hogy a növekedése abbamaradt, viszont a vérzés egyre durvább volt. Szó szerint az életemre tört, úgy nőtt rám, mint ahogyan a méhtestre nőtt a mióma, össze akarta nyomni, megsemmisíteni. Mai napig nem tudom mit akart megtanítani azzal, hogy lelassította és korlátozta az életem. Rettegésben tartott és fájdalmakat okozott, nem tudtam tőle sportolni, ami számomra fontos lett volna, a javasolt diétától pedig híztam, nem tudtam elmenni egy koncertre, színházba, olyan dolgokat csinálni, ami egyensúlyban tart, ami ösztökél, kikapcsolt, ami hozzáad az életemhez.
A műtét vállalását tehát azután a két hét után döntöttem el, amikor tényleg nem sokon múlt, hogy belehaljak. Rengeteg vért veszítettem, volt orvos, aki vért akart adni. Egy műtétről nem egy orvos dönt, hanem minimum 6. Ebből 3 nőgyógyász, egyetemi szintű tanár és minimum professzori címet visel. A többek csak javasolják a műtétet. De másik 3 nagykutya dönt arról, hogy ténylegesen indokolt e. Az altatóorvos, pedig arról, hogy a test kibírja e biztonsággal, Ő arra vállal kezességet, hogy a mély altatást az ember túléli, mert fizikailag képes rá a test. Így először az az orvos hagyta jóvá a műtétet, aki már több, mint 1 éve kezelt ezzel, nyáron ő csinálta a küretet, amitől szintén tartottam. Most ő hallgatta, hogy elsírom magam: hogy már nem birom, ő aggódta velem végig azt a két hetet, ami akkora már mögöttem volt. Tovább küldött egy kollégájához, aki a SOTE-n orvos. Nincsen csak magánpraxisa, megbeszéltük, fogadott, elmondta az esélyeimet, lerajzolta a műtétet, azt, hogy kb mi marad a fészekből, az élet bölcsőjéből...amit szerettem. Majd még 3 másik kórházi orvos kellett, aki rábólintott. El kellett intéztem egy csomó papírt. Az altatáshoz, beszerezni dolgokat, ami utánajárás és idő volt. EKG különböző vérvizsgálatok, pl alvadási faktor, ami ehhez a nagy vérveszteséggel járó műtéthez kell. Kaptam közben egy hormontablettát, amit 30 év felett nem írnak fel. De ahhoz, hogy műteni lehessen muszáj volt elállítani a ciklust, elkerülni az újabb vérzést.
A műtétet is a skorpió jegyében történt. 2017. november 2-án. Ezért írom, hogy véletlenek nincsenek :)
A műtétre nemcsak a testem, hanem a lelkem is fel kellett készíteni. Rossz volt az elengedése szeretett ciklusomnak, a nőiségem egy adott területének lezárása, és az is, hogy nem lehetett tudni, hogy mi maradhat, mert maga a méhtest eltávolítása elméletileg az orvossal való megállapodásom szerint, csak részleges lett volna és ha muszáj, mert máshogy nem lehet megoldani akkor teljes méhtestet eltávolítása a petevezetékekkel együtt.
Persze voltak, akik ez idő alatt is a lelki okokkal nyúztak...én meg leginkább vártam, hogy lezáruljon a rémálomkorszak, és nem azért, hogy a lelkemmel ne kelljen foglalkozni. Vagy, hogy a veszteségeimet ne kelljen lelkileg elengedni, hogy ne ragadjak bele, pl a gyerekeimmel való kapcsolatom elvesztésébe. Hanem lépjek tovább. Persze még mindig ezt a kört futjuk...
A műtét fizikailag nagyon nagy trauma a szervezetünknek. Nagy vérveszteséggel jár, fájdalommal, járási nehézséggel, majdnem, mint egy császáros szülés.
A műtét előtt diétázni kellett, majd hashajtást csinálni egy speciális löttyel. Ami nagyon durva volt és kegyetlen.
Másnap éhgyomorra kellett korán reggel bemenni a kórházba. És várni a sorom ill azt, hogy a nagy műtő szabad legyen. A kórházi előkészítés egy 0,5 mg xanaxból és infúzióból állt, meg egy bugyivizitből. (borotválkozni köztelező, vagy gyantázni)
A műtőbe egy zöld lepedővel letakarva tk meztelen viszik be az embert, nem lehet rajtad semmi. A fiatalok, nagyon helyesek voltak, tk. Jó hangulatban kerültem oda le, vagy fel... nem tudom pontosan. A műtét végül 3 órásra sikeredett. Laparoszkóppal kezdték el, ahogy megbeszéltük és igyekeztek csak a miómát kivenni, de egy adott ponton túl sajnos nem ment elválasztani a méhnyálkahártyától. A hasam végül fel kellett nyitni, persze ehhez is külön konzílium kellett ott a műtét közepén. A végén kivették az egész méhtestet és a petevezetékeket. Az ováriumok megmaradtak, tehát elviekben a ciklusom „megmaradt”.
A műtét után az intenzív osztályra kerültem, ahol kevesebb, mint 24 órát töltöttem el.
Az első magamhoz térésemkor a párom megnyugtató dörmi hangja fogadott, amit szeretek. Simogatta a kezem és azt mondta, már csak béranyán keresztül lehet közös utódunk, nagyon nem voltam magamnál, és ezen a kedves fogadtatáson kívül (nekem tényleg az volt) az iszonyatos fájdalomra emlékszem, amit a belső varratok és nyilván a vágásszélek okoztak. A fájdalomcsillapítók nem hatottak, így a visszaaltatás mellett döntött a nővér. A másnap szörnyű volt. Csövek lógtak ki belőlem, a hasam teli volt ragasztóval, kába voltam, szédültem. Nem volt kellemes. A nővér együttérzése és kedvessége igen. Bár fájdalmam már kevesebb volt, mint előzőleg. Felülni, és felállni kellett volna de e helyett az ájulás jött csak rám. Estére kerültem le a nőbeteg osztályra, ahol a kórteremben egyedül voltam. A délutános kislány egyáltalán nem volt a helyzet magaslatán, sem empatikusságát sem szakmaiságát sem női mivoltát tekintve.
Lelkileg nem ért trauma, testileg igen. Mégis könnyen és gyorsan épültem fel, 5 nap után mehettem haza.
S ahogy anno a kismamáimnak is javasoltam, műtétes szülésbefejezés után. Amint lehet fel kell kelni és sétálni, hogy a sejtanyagcsere működjön. Mozogni kell, hogy elkerülje a trombózist, ezt magammal is szigorúan betartottam. Meglepő volt, még számomra is, az azaz erőnlét amit tapasztaltam.
Itthon, szintén szoros napirendet tartottam, naponta kimentem sétálni. A varratszedéskor az orvos elmondta, hogy félt attól, hogyan fogom viselni az otthonlét adta magányt és a műtét feldolgozását, magát a veszteséget, hogyan fogadom, miként kezelem.
A szövettan hála Istennek negatív volt. Bár volt orvos, aki a látványból úgy ítélte meg, hogy biztosan tumorrá fejlődött az idő folyamán a mióma. De szerencsém volt és nem.
A Lelki elengedés folyamata
6 hetem volt arra, hogy testileg regenerálódjak, már amennyire lehetett és lelkileg felkészüljek.
Nem kis veszteség egy nő számára pláne ha szereti a nőiségének ezt a részét, amit a havi ciklus mint tanítás ad, azt a bölcsességet és erőt, amit felfedezhetünk benne, nem könnyű odaadni egyik napról a másikra.
Használtam az imginációt, mint technikát, amit a szülések előtt is, illetve bármilyen trauma vagy elengedéskor szoktam.
Elképzeltem belül a hasamban a méhemet, megsimogattam és átöleltem, megköszöntem a tanítást, a vezetést a leckét, ami megfejthetetlen maradt. Aztán behívtam a családom női tagjait, anyukámat, a nagymamám, és a dédmamám, aki számomra különösen fontos volt mindig. Akiknek szintén volt miómája, azaz méhköve -elvileg mindent magunknak okozunk-
Fogalmam nincsen a család lelki genetikájának ezen részéről, de nyilván ha generációkon át több nőnél megjelent, kell lennie valaminek, ami lelkileg is átörökítődik.
Elképzeltem, ahogy visszaengedem a természetbe ezt a folyamatot, amit úgy vártam lánykoromban, mint az ajándékot karácsonykor. Varázslatnak éltem meg, szerettem a ritmusát, a cikluson belüli változásait. Még akkor sem utáltam, mikor ájulásig fokozódó fájdalmakat és hányást, hasmenést okozott. Hiszen csak tisztult a testem a maga módján.
Ezt is el kellett engednem. A szülés alatt élveztem a kontrakciók erejét, a hullámait, ami én voltam. És ezt is el kellett engednem, magamban átminősíteni.
Visszaadtam a földnek, a napnak, a holdnak, a szélnek a csillagoknak. Visszaemlékeztem rá, milyen volt a legelső alkalom, az illatára, az érzésre a gerincemben és arra, milyen a legutolsó.
Megköszöntem, hogy gyermekeim bölcsője volt 3 szor is 9 hónapig. Újraéltem mindhárom várandósságom kezdetét és végét. Tiszteltem azért a változékonyságért, amire képes, hogy egy apró körteméretű szerv akkorára képes nőni, nyúlni, tágulni, hogy egy kifejlett kisbabát megtud tartani. Arra a szakrális teremtő erőre, ami embert képes az anyagba transzformálni, hogy ennek helyet tud biztosítani.
Érzelmileg is átéltem mindezt. (és persze, most is, ahogy írom)
Elengedtem újra a spontán elvetélt magzataimat is, és átéreztem a méhem veszteségét is.
Számomra a méh az alsó szív. Kisimogattam belőle mindet, ami szép és jó volt és azt is ami rossz. A férfiakat is akiket befogadtam, és beengedtem ebbe a térbe. Nem volt sok :)
Ezt annyiszor ismételtem ahányszor jól esett, volt hogy sírtam, s volt, hogy nevettem. Normális lelki folyamatok ezek, nem pedig elmebaj. Az ember lelke így dolgozik. Szüntelen és szakadatlan, csak szeretjük ezt betegségnek tekinteni, vagy bajnak, titkolni valónak. Pedig nem kell. Csak meg kell engedni.
Aztán elképzeltem a műtétet, kb. mi várható, egy ponton mindig megakadt a fantáziám és valami másik kép jelent meg, ami tk valósággá is vált. Bár ettől még nem vagyok jövőbe látó. Sem skizofrén.
Aztán elképzeltem az életem nélküle, vérzés és betétek és lélek-sikolynélkül. Trauma nélkül. Elképzeltem a testem nélküle. Az életem nélküle. Ez rossz volt. Olyan, mint mikor a nagy szerelemnek vége van.
A műtét után újra kellett tanulni magam. Hiányzott a ciklusom játékossága, a vérzés is... úgy mint szülés után a hasam is egy ideig.
Persze a hormonok nem álltak már úgy helyre, hogy egyértelmű legyen, mikor van az eleje a vége a közepe. A változókor előbb köszöntött be, mint normálisan.
Egy ideg voltak vérzéseim, ha megerőltetőbb volt a nap, ha nehezebbet emeltem, vagy ha emésztési gondjaim voltak, vagy valamiért ideje volt. Sokáig nehéz volt ülni, mert fájdalmakkal járt. A hasam most is feszül, figyelnem kell a rendszeres mozgásra és nyújtásra.
Nem tudtam eleinte, hogyan tegyem kézzelfoghatóvá a női ritmust, persze felmerültek lehetőségek, mint a hőmérőzés reggelente, de mikor munkába rohan az ember erre nincs ideje, türelme.
A méhnyakváladék és a hüvelyváladék minősége, állaga se árulkodik erről megbízhatóan...ámde az arcbőröm a hajam és a hangulatom igen. 3 évbe telt mire újratanultam magam. A nőiségem. Így is szeretem. Nem érzek hiányt vagy csorbát rajta, és erről persze a férfiak is tehetnek :)
A hasam olyan, amilyen, nem szép...de a hegek szépen beforrtak. A hasam alján a nagy vágás is.
A szexualitásom, a libidóm sem változott, nincs bennem e miatt gátlás, vagy szégyen. Nem érzem, hogy kevesebb lennék más nőknél, vagy értéktelenebb.
Nyilván ehhez kell egy férfi is, aki biztosít teljes értékűségem felől nőiségem terén.
Nem tekint selejtnek, vagy undorítónak és e miatt nem utasít vissza.
A műtét után is elképzeltem a hasam, az életet ringató bölcső megmaradt részeit, és a gondolatommal is gyógyítottam, szeretgettem. Nem szeretem csonknak hívni, mert számomra nem az. Azt a kifejezést, hogy kipakolták is visszautasítom, mert a hasam nem ruhásszekrény. Igazából még nem találtam rá megfelelő kifejezést, hogyan is nevezzem a néven mindazt, ami maradt.
Mert csonknak nem csonk és kipakolva sincs semmi :)
2020.05.08.
