Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Baba Mama kapcsolat

2011.08.31

 

Kiegyensúlyozott mama – boldog baba
 
 

Valahogyan mi nők úgy lettünk kódolva, hogy kisbabánk testi-lelki boldogságának megteremtése az elsődleges helyek egyikét foglalja el életünkben. Igyekszünk minden tőlünk telhetőt megtenni, hogy csemeténk elégedettnek érezhesse magát. Ám akadhatnak röpke pillanatok, vagy hosszabb-rövidebb időszakok, mikor úgy érezzük, erőnket, képességeinket meghaladja az általában örömet okozó feladat. A legszörnyűbb érzés ezekben a helyzetekben az, hogy fogalmunk sincs arról, mivel könnyíthetnénk meg babánk, illetve önmagunk számára a világot.

 

E cikkemmel elsődlegesen arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy gyermekünkhöz való hozzáállásunk során nagy általánosságban csupán csak az ő problémáira összpontosítunk; és szem elől tévesztjük azt a nem is apró momentumot, hogy érzelmi állapotunk és világlátásunk hatással van csemeténk lényének és életének alakulására.

Mikor kisbabánkat még szívünk alatt hordjuk, testileg-lelkileg nem számít különálló lénynek.  Azzal táplálkozik, amivel mi is táplálkozunk. Lelki állapotunk pedig kihat az ő érzelmi világára is, hiszen ebben a stádiumban teljesen ráhangolódik és azonosul a mi érzéseinkkel.

Gyermekünk világra jövetelét követően ez az egységélmény nem szűnik meg azonnal. Még egy jó ideig nem képes különválasztani saját érzeteit, érzelmeit a miénktől, illetve az őt körülvevő világétól. Ezért, figyeljük csak meg, ha kiegyensúlyozottabbak vagyunk, az esetek túlnyomó részében babánk is nyugodtabb. Mikor viszont gondok, problémák marcangolnak bennünket belülről, sokszor kis drágánk is nyűgösebbé, sírósabbá válik.

images--46-.jpgÚjszülött babánk születése után csak szépen lassan, fokozatosan ébred rá saját lénye függetlenségére. Első lépésben, valamikor 5 és 9 hónapos kora között megtanul különbséget tenni saját teste és a külvilág között. Szaknyelven ezt nevezhetjük a testi én „igazi születésének”. Ám azzal, hogy teste határait felismeri, érzelmeit még mindig nem tudja leválasztani közvetlen környezetéről. Érzelmi énje még mindig összeolvad az őt körülvevőkkel, különösképp az anyáéval.

Az érzelmi én „születése” a dackorra tehető (15-24 hónapos kor). Csemeténk ebben a nem mindig könnyű időszakban fedezi fel, hogy ő egy különálló, érző lény. Mentális énje pedig még később körülbelül 2-3 éves kora környékére alakul ki. Ez a beszédtanulással egybeeső folyamat. Ekkorra babánk egoval rendelkező, különálló, független lénnyé válik. Tisztában van érzéseivel, és ezeket életkorának megfelelően többé-kevésbé meg is tudja fogalmazni. (Persze az ego ezen a szinten nem fejlődik ki még teljesen. Az érett, kész ego megjelenését a nyugati pszichológia körülbelül 18 éves korra, a felnőtté válás, az önálló élet megkezdésének időszakára teszi.)

Azt mondják, gyermekünk életében az első három év a legmeghatározóbb. Hogy személyisége hogyan fejlődik a továbbiakban, azt ebben a korai időszakban átélt élmények, hatások mélyen befolyásolják. Míg kisbabánk nem rendelkezik tudatos énnel, érzései csupán érzelmi szinten mozognak, és ezek az érzések a tudattalan birodalmában érzésmintákként raktározódnak el. Mivel e minták nem tudatosak, ösztönös reakciókként alakítják viselkedésünket, és nagyon nehéz őket tetten érni. (A tudattalanban megbúvó, negatív érzelmi programokat pedig leghatásosabban mély pszichológiai oldási folyamatokkal lehet tudatosítani, majd feloldani vagy átalakítani.)

images--45-.jpgÉs minthogy e korai időszak nagy részében babánk a mi lelki világunkkal azonosul leginkább, a mi hitrendszerbeli programjaink hatnak rá leginkább, ezért életünk, cselekedeteink, érzelmeink nagymértékben meghatározzák a tudattalanjában elraktározódó érzelmi sémákat. Természetesen rajtunk kívül az édesapa, szorosabb hozzátartozók, a környezet, a babát érő hatások, események mind fontos szerepet játszanak az egoja, ön-, illetve világképe kialakulásában. A nyugati lélektan ezt nevezi a pszichológiai minta átvételének, a kineziológia generációs programoknak. A Biblia pedig eredendő bűnként utal a szülőktől átvett azon negatív érzelmi képeinkre, melyek gátolják a bennünk lakozó szeretet és érték megélését.

Ezért szoktam azt mondani, gyermekünket nem „nevelni” kell, hanem elsősorban önmagunk lelki fejlődésén, tisztulásán dolgozni, és életünkkel példát mutatni. Hiszen babánkat elsősorban mi taníthatjuk meg a szeretetre azzal, hogy a lehető legtöbb szeretetet adjuk számára. Mi mutathatjuk meg neki, a világ biztonságos oldalát azzal, hogy feloldjuk a lelkünk mélyén lakozó félelmeinket. És mi mutathatunk rá a benne lakozó értékekre azzal, hogy kincseinket feltétel nélkül szórjuk reá.

  
Grandpierre Aranka
transzperszonális pszichológus